Kristálytisztán emlékszem erre a pillanatra: Tél Tomi az ablaknál áll és a havat csodálja. Megbabonázva, teljesen átszellemülten. A többiek pedig mintha éreznék, hogy ennek a pillanatnak varázsa van, megszólalni is alig mernek. Tagadhatatlan, Tomi gondolatai messze járnak. Talán egy másik térben és időben, egy számunkra ezeddig ismeretlen dimenzióban? Kis idő elteltével persze kiderül, Tomi teljesen jelen van, csak a fehér lepel érkezését nyugtázza magában, ami lassan, de biztosan teljes szélességében beborítja a környéket.
Merthogy megérezte a havat. Tudta, hogy közeledik és hamarosan itt lesz. Tominak havazások előtt mindig fáj a térde. Hogy micsoda??? Hogy havazások előtt fáj a térde?!? De hiszen egy hóembernek nincs is térde! Tudom, tudom, hihetetlenül hangzik. Amikor Tominak erről a képességéről először hallottam, én éppúgy hüledeztem, mint Barna Ciporján az ablakpárkányon. Ám Tomi magyarázata erre a különös jelenségre kijózanítóan egyszerű: Csupán azért, mert nem látjuk a lábait, attól azok neki még vannak. A nagy hógömb, más néven lábgömb rejti a lépegetőit, a pocakgömb alatt. Persze, jegyzem meg halkan, ez még mindig nem elégséges magyarázat arra, hogy a lábgömbben „rejtőző” lépegetőkben miért jelentkezik fájdalom havazások előtt, de azt hiszem, erre a légnyomásváltozás lehet a magyarázat. Vagy valami más. Hamarosan ezt is kiderítem. Már csak azért is, mert Barna Ciporján megkért rá…